akkor nézzük, h mi is van velem. a többiekről talán majd máskor.

2 évvel a transzplantáció után a petCT eredményeim egyre szarabbak. tavaly október-novemberben volt ugye egy eredmény ami nem lett egyértelműen negatív. annak sem olyannak kellett volna már lennie. ehhez képest most február végén lett egy még szarabb... több nyirokcsomót van a nyakamban, meg 2-3 hónap alatt 1x csak nőtt egy másfél centis a jobb hónom alatt. ma voltam biopszián, vettek a nyakamból mintát. igazából ez a fizikális része.

a másik fele rosszabb... rendben, az ember elfogadja azt, h ez jutott naki az életben. nem könnyű érzés, de viszonylag könnyen meg lehet szokni, együtt lehet élni vele. nagyjából ugyanezt mondtam minden eddigi, egyre keményedő kezelésre is... ha csak ennyi kell az ember egészségéhez, ez simán vállalható.

de

azzal együtt, h valóban elmondják egy saját őssejtet visszajuttató átültetés előtt, h megvan az esélye a kiújulásnak /persze hiszen igazából lövésük nincs, h mi okozza, mivel viszem tovább, kapom vissza, vagy örökli a gyerekem... de ezt most hagyjuk, ez megérne egy külön blogot/ azért nem erre a számít az ember. és van egy határ amikor meggondolja, azt, h egyáltalán érdemes-e... és ez messze nem a feladás előszele, egyszerű matek. mutatom mindjárt. előtte azt, h mitől sok egy kicsit ez az egész... a legszebb elbulizható fiatal éveim mentek rá erre az egészre. voltam 20 mikor kiderült, előtte ilyen-olyan kis betegségek. 21 voltam az első kezelések évében. 22-23 többé kevésbé a nekem megmaradt normálisnak mondható huszas éveim. tetőzve azzal, h nem jól kezeltem, ami a gyógyulás után következett. de azt hiszem ezt már kifejtettem. 24 voltam mikor megint fogytam, és kicsit sejthető, h valami nem oké. 25 évesen újabb kezelésekre fordított egy év, 26 transzplant+felépülés. marad ismét egy a 27. a következőt már megint beárnyékolja ez az egész szarság.  

tehát 3 "normális" év jutott a húszas éveimből. de még ezzel sincs gond, hiszen mint írtam el lehet fogadni, hogy ez jutott az életben, hogy rövidebb lesz, hogy azt kell megélni amit kaptam. tehát ez most nem panasz, csak egy kis előremutatás a matekhoz, amikor felmerül, h érdemes-e?!?!. szóval az alapja az egésznek az, amivel nem foglalkozik az ember egy kemós kezelést megelőzően, vagy közben. nevezzük egyszerűen mellékhatásnak. nem hiszem, h ki kellene fejtenem. és félreértés ne essék, nem is merültem el bennük, csak egy ragadt meg bennem. egy, a legviccesebb mellékhatások egyike daganatot "gyógyító" gyógyszAroknál: másodlagos daganos betegség megjelenése. tehát azontúl, h mennyire kicsinálják a szervezetünket - amit nem is most, hanem mondjuk 5-6-8 év múlva érzünk - okozhatnak újabb szart.

és itt jön a matek és a kérdés... mondjuk 30 évesen belevágnak velem egy donoros átültetésbe. mondjuk minden rendben van. 1-2 év mire rendeződik az életem. ott leszek 31-2 évesen a semmi közepén. az egzisztencia kialakítására, a párkeresés idejére normálisan fordított éveknek lőttek. megérte? persze! és ezt tényleg így gondolom. de nézzük tovább... annyi szartól, amit addigra kap az ember, abszolút jó sansza van, hogy 55-60 éves korára felbobja a pacskert. és akkor még óvatosan számoltam, és magamról sem így gondolom... nekem valahogy gyanús, h mi jut nekem ebben az életben, abban túl sok 5x-es szülinappal nem számolok :) 

tehát így, hogy huszonévesen azt átgondolom, még vállaható is a dolog, csak nem ez én kilátásaimmal, amit itt vázoltam fent /sőt az élesszeműek azt is észrevehették, h a blog leírása és bemutatása is változott jó ideje, nem véletlen/. ha ugyanezt 31-2-3 évesen kell végiggondolnom, azért felmerül a kérdés, h megéri-e...?? találni valakit, (szándékos a fogalmazás, úgy vélem, aki azzal csinálja végig az egészet, akivel már megtalálták egymást nem kell h ezt magukra vegyék (:)  akit szeretsz, akivel egymásnak adnátok az életeteket. tehát elvenni tőle az övét, azért, h tudd, minden esélyed megvan rá, h fiatal középkorúként eltemessen téged... hááát...

még a határon innen vagyok. de félek, h magas az a kerítés a határon, és amúgy is kurva gyorsan közeledik...