Kedves Lackó? Kedves szövegkörnyezeted, melybe nevemet helyezted (gyönyörű magyar nyelv), válaszra kötelez - na nem lesz ilyen magasztos végig, szóval köszönöm a gondolatot, férjem jobban van, csak nagyon lassan javulgat. Még mindig "ropi" és nagyon nagyon nehezen kezd el enni, ill. még nem kezdett el, és így az ereje is igen lassan akar visszatérni, mert ugye miből? A kérdés, amit Nórival körbejárogatni próbáltok, hidd el, nem csak bennetek fogalmazódik meg. a közeli hozzátartozók ugyanúgy megélik a lelki, érzelmi-értelmi viharokat, mint Ti, "csak" a testi részéből maradnak, maradunk ki. Teljesen értem, érzem, mire gondolsz, gondoltok, hülyén hangzik, de úgy érzem, túl fiatalok vagyunk még ahhoz, hogy ezzel a kérdéssel találkozzunk. Valahogy hirtelen kéne felnőni egy olyan szellemi-lelki szintre, amire talán nem vagyunk még felkészülve. És igen, miért ti, mi vagyunk a kiválasztottak? És ez jó lenne? Lehet, hogy jó, lehet, hogy ezt a rövid tyúkszarost úgy tudjuk majd élni, tenni, mint nem tudtuk volna, ha ez nem jön közbe? De lehet-e jó valami, ha ennyi megpróbáltatáson keresztül vezet hozzá az út? Vagy csak az lehet igazán jó, amihez ennyi megpróbáltatáson keresztül vezet az út? Az a baj talán, hogy olyan kérdésekkel kell foglalkozni, amiket a mai "normális" élethelyzetekben ritkán tesz fel az ember magának, mert ugye nincs rá ideje. Ilyen kérdésekkel talán csak a kolostorok és remetebarlangok mélyén "szokás" foglalkozni. És akkor ez most jó, vagy "basszus", hogy ilyenekkel (is) kell foglalkozni?

Kedves Ti!

Megint nagyon késő van, csak annyit szerettem volna mondani, hogy kicsiny elszigetelt világomból akkorisakkoris nagyon üdítő ilyen értelmes emberek (Barbarát is ide értve) gondolatait olvasni. Ha akartok, most lehettek egy kicsit nagyképűek is, ennyi belefér :)
Jó éjszakát, és minden jót Lackónak, Barbarának és persze a férjének is!