embernek lenni, éveket szenvedsz, pár perc jó és ennyi
 

ezt tudom jó ideje sajnos. sőt erre készülök jó ideje. hogy lesz pár jó évem. csak én úgy terveztem, hogy a pár perc ennél több lesz. hogy nem 1-2 év lesz amikor azt mondom magamról hogy jól vagyok. és ebből csak hónapokat töltöttem boldogan. most omlik össze minden? nem egész két évvel azután, hogy a saját őssejtjeimet visszakaptam, és gyakorlatilag transzplantált vagyok?

és jelen pillanatban ezt csak ide hozhatom. egy család nem visel el ennyit, bár tudom, hogy ez nem igaz, és faszság amit írok. de hova terheljem őket még ezzel is?!? pont elég bajuk volt eddig is, és ez meg is látszik rajtuk. egy külön blogot megérne az egész.

azt hiszem beteg leszek újra. nincsenek tünetek. még. azt hiszem nem tudnám még egyszer még keményebben összeszedni magam. nem megy. főleg úgy, hogy a napokban már akartam ide írni. Zozi már meghalt, olvashattátok. Feri és én is megsirattuk. Feri hívott a múlt héten. Tamás akivel együtt lettek betegek először, együtt gyógyultak meg, estek vissza, transzplantálták őket, meghalt. olvashatjátok. párhuzamosan csinálták végig az elmúlt 3-4 vagy már magam sem tudom hány évet. tényleg nem tudom, hogy én a hullámvasúton merre tartottam, mikor egy jövök-megyek kezelés 2 órájára a Feri szobájába fektettek be. Feri megsiratta. én már nem tudtam. magam sem tudom miért. neki sokkal nehezebb. felmentem Ferihez, tizenvalahánynapos lehetett, mikor már tudtam, hogy nem negatív a ctm. gondoltam öntök belé egy kis lelket. ja. megsirattam magam, a saját bajommal. kurva nagy segítség lehettem :) neki akkor is nehezebb volt.

azt hiszem beteg leszek újra. így megyek a ct-re, bár tudom, hogy nem így kellene. sokkal könnyebb így várni az eredményt 6-8-10 napig. és várni hogy az álmok, egy élet dőljön össze. újra. közben tartani attól, hogy ebbe már nem csak egy élet megy tönkre.

ezek az érzések.